Bárki bármit is gondoljon, nem vagyok az! Én is ember vagyok, és sokan csak azt látják mindig mosolygok, edzek és vékony vagyok…

Igen mosolygok, mert felfogtam végre, hogy 1 életünk van és ebben az életben boldog szeretnék lenni. Múltkori posztomban már meséltem magamról, most jöjjön egy újabb részlet rólam.

Nagyon kevesen tudják, hogy az egyik öcsém autista. Köztünk 11 hónap van. El sem merem képzelni azt az érzést, amikor egy anya megtudja, hogy valami nincsen rendben a gyermekével. És soha nem tudnék követni vetni épp ezért sem édesanyámra. Biztos vagyok benne, hogy ezt a terhet cipelni nem könnyű, elfogadni és feldolgozni sem. Nagyon sokat voltam a nagyszülőkkel, mivel rengeteg vizsgálatra kellett járni, mire kiderült a pontos diagnózis. Mindig másodiknak éreztem magam, amit mostmár megértek, de gyermekként ezt nem lehetett felfogni így. Nem volt olyan gyerekkorom ami a nagykönyvben meg van írva, de boldog voltam. Édesanyám nem tudott dolgozni, mivel az öcsém folyamatos felügyeletet igényelt és 25-30 évvel ezelőtt nem volt kiépített rendszer, mi pedig egy kis faluban laktunk. Nem mondanám, hogy szegény körülmények között, de azért számítva és számolva éltünk. Emlékszem egy nadrágom volt, amiért csúfoltak. De hát a gyerekek már csak ilyenek… Habár imádtam azt a nadrágot 

Sosem éreztem fontosnak magam, mert nyilván éreztem nem is lehetek. És ezt nagyon sokáig hordoztam magammal… És akartam, hogy engem figyeljenek, rám fókuszáljanak. Többször betegséget is színleltem, hogy én legyek előtérben. Ez utólag fura, nyilván nem csinálnám már meg, de gyerekként hát nem ilyen okos az ember.

Mivel hiperaktív voltam, különböző szakkörökre jártam és sportolnom kellett. És az utóbbiban annyira megtaláltam önmagam. Hajtott az az érzés, ha jól csinálom a futást megdícsèrnek, rám figyelnek. És mindenkit le akartam győzni, futni, mert akkor figyelmet kaptam. Olyannyira, hogy 8-9 évesen már a 14-16 évesekkel futottam, egy iramban és ugyanannyit. És ezeket csak később értettem meg… Mi miért történt velem.

A sport volt az én endorfinem, az a varázs ami megadta a boldogságom.

Annyira tudom, hogy ez az én utam. Mert mikor edzést tartok, látom mennyire élvezik, mennyire magamat tudom adni. Tudom, hogy jót adok, és ezáltal jót kapok.

Tehát nem azért vagyok az aki, mert hülyére sportolom magam. Hanem azért sportolok, hogy én legyek, kikapcsoljak és segítsek, motiváljak másokat. Én teljesen jó vagyok ahogy vagyok, viszont ha valakinek azzal segítek, hogy az én utam által boldoggá teszem, az egy fantasztikus érzés. Azt akarom, hogy boldog legyél a bőrödben, ahogyan Én is. És Igen kell küzdeni érte, de ez az út élvezetes, ha egy olyan közegben csinálod, ahol motiválnak és ahol fantasztikus eredményeket érsz el! De amúgy a mai világban miért nem kell?!

Csak ismételni tudom önmagam, egy normál lány vagyok, aki megtanult küzdeni. És téged is megtanít, mert valahol mindenkinek erre van szüksége! Hogy tudd, mi nők sosem adjuk fel!